Európa háborgó futballvilága, avagy szigorúság mindenütt

IV. rész - Estoril

Sorozatom következő állomása a népszerű portugál fürdőhely, Estoril. A történelmet kedvelők számára ez a kisváros Horthy kormányzó utolsó éveinek helyszíneként lehet ismerős.

A helyi csapat a 90-es évek közepétől bő másfél évtizedig a másodosztályban senyvedett, (egyetlen idény kivételével) de immár negyedik éve az élvonal tagja, sőt kétszer még az Európa Liga csoportkörében is szerepelt. A keretükben tucatnyi brazil futballista kap helyet, ami a portugál bajnokságban inkább szokás, mint kivétel, és a csapat fő tulajdonosa is egy brazil vállalat.

Március közepén a vérmes bajnoki reményeket dédelgető lisszaboni Sporting volt a sárga-kékek vendége. A jegy beszerzése alapvetően nem lenne nehéz, a fedett lelátó (ezt a klubtagoknak tartják fenn) és a vendégszektor kivételével (ezeket természetesen Lisszabonba küldték) minden akadály nélkül (értsd: felesleges adminisztráció) megvásárolhatók a belépők. Igen ám, de ha a lusta futballturista alig 40 perccel a kezdés előtt ér a helyszínre, az ellenfél a közeli főváros bajnokaspiráns nagycsapata és még csak nem is hétközi forduló van, hanem klasszikus szombat esti… nos, akkor csupán sok ezer zöld-fehér vendégszurkolóban gyönyörködhet és bezárt pénztárablakot bámulhat. A helyi VIP parkoló bejáratánál strázsáló őrszemet – biztos, ami biztos – azért megkérdeztem, hogy kapható-e még bármilyen jegy, (vendég vagy hazai, nekem édes mindegy) ő udvariasan sajnálkozva közölte, hogy minden jegy elkelt, abszolút telt ház lesz. Megköszöntem az információt és pár métert arrébb somfordálva – jobb dolgom nem lévén – az éneklő-vonuló szurkolókat nézegettem és szomorúan állapítottam meg, hogy az anyaország és Brazília között hiába virágzóak a gazdasági-, kulturális- és sportkapcsolatok, a kaucsukból készült, rugalmasan táguló lelátóra még várni kell. Ámde alig két perc múlva az imént említett biztonsági úriember odajött hozzám és közölte, hogy hozott nekem egy jegyet a főlelátóra – hacsak az elmúlt 120 másodpercben nem gondoltam meg magam. Természetesen és nagy köszönettel éltem a lehetőséggel és rögvest kifizettem neki a ritka kincs árát. Nyerészkedésről szó sem volt, a derék klubalkalmazott mindössze a jegyen feltüntetett (egyébként igen barátságos) összegre tartott igényt.

A beléptetés gyors volt, a felületes motozást egy idősödő, harcsabajuszú rendőr végezte, a jegyet pedig az egyszerű billenős forgókapuba szerelt leolvasó ellenőrizte.

A lelátóra érve rögtön látható volt, hogy a zöld-fehér szurkolók nem érték be a nekik átadott 2000 jeggyel (ezt a kontingenst egyébként már napokkal a meccs előtt elkapkodták) hanem szép számmal vásároltak a hazai szektorokba is. (a kárhozatos nosztalgia egyes FTC szurkolókból most biztosan kihozza hajdani pápai, kaposvári vagy éppen váci emlékeket, ahol bizony az elvetemült Fradisták is gyakran megtették ezt) Később – a gólörömök alapján – a nyolcezres stadion jó háromnegyede Sporting szurkolónak bizonyult. A létesítményben egyébként az egyik kapu mögött nincs is lelátó, a vendégek a másik kapu mögött foglalnak helyet, ami alatt ezúttal azt kell érteni, hogy az ultrák végig összeállva és folyamatosan ricsajozva ugrálnak. Bizarr! A többi lelátón a teljes keveredés ellenére sem alakult ki semmiféle konfliktus.

A hazaiak is rendelkeznek egy szerényebb (100-120 fős) fiatalokból álló csoporttal, ők síppal-dobbal, nádihegedűvel és egy hatalmas zászlóval buzdították az Estorilt – szintén megállás nélkül.

A szombathelyi módszer (a környező magas társasházak ablakait és erkélyeit ingyen páholyként hasznosítani) Estorilban is remekül működik, de itt még közelebb vannak a házak a stadionhoz és jobb a rálátás is. Extra szektor is van: a főlelátó mögötti sziklafal egy rövid szakasza, ahonnét nagyjából 20-25 szurkoló tökéletesen szemmel tarthatja a játékteret.

A pálya melletti reklámtáblákon folyamatosan futott az első osztály (Liga NOS) jelszava („Éld át a futball szenvedélyét”) ami nyilván össze sem hasonlítható az OTP Bank Liga előremutató és européer jelmondatával. („A gyűlölet nem pálya”)

A szünetben néhány poétikusan ifjú vendégszurkoló megpróbált kitenni egy drapit, két rendőr valamiért viszont statáriumot akart alkalmazni (=lehúzni magukhoz és elkobozni) de győzött az ifjonti (túl)erő, a drapi maradt a szektorban. (de nem került kihelyezésre)

Szokás szerint emlékezzünk meg a mérkőzésről is. A sokkal jelentősebb játékerőt képviselő Sporting gyorsan vezetést szerzett, ezt közvetlenül a félidő lefújása előtt meg is duplázta, a vendégcsapat a mezőnyben sokszor alkalmazott látványos, „brazilos” megoldásokat, de sohasem öncélúan, és majdnem mindig sikeresen. A hazaiak elsősorban hórihorgas védőikben és szórványos kontrákban bíztak. Szorgalmuknak a meccs utolsó negyedórájában meg is lett a jutalma, szépíteni tudtak, sőt a végén a könnyelműsködő Oroszlánok majdnem bajba is kerültek, de maradt az 1-2.

Lefújás után a győztesek kihajigálták mezeiket a vendégszektorba, két-három szurkoló be is ugrott a pályára megölelni a kedvenceket (közben újabb ereklyékkel gazdagodtak) a biztonságiak nem csináltak nagy ügyet a dologból, visszakísérték a gaz rendbontókat a kerítéshez, akik villámgyorsan vissza is másztak hasonszőrű társaik közé.

A vasútállomás felé ballagó vendégek sok száz fős kórusát az egyik ház hatodik emeleti teraszán helyet foglaló 8-10 fős társaság vezényelte, kérdezz-felelek stílusban, egy – a Sporting bajnoki címét jósoló – jókora lepedő társaságában.