Egy másik kupadöntő

Egy héttel, két határral, plusz egy góllal arrébb.

Május 27-én Varsó látta vendégül az Európa Liga két döntősét, így három évvel Bukarest után egy másik "keleti" főváros rendezhette a kettes számú kupasorozat fináléját. A kettő között Prága is lebonyolított egy Szuper Kupa döntőt, amelynek a Slavia stadionja adott helyet. Egyes, semmivel sem elégedett bloggerek itt jegyeznék meg, hogy az Eden Stadion se nem nagyobb, se nem modernebb (mint mindannyian tudjuk, ez utóbbi amúgy is lehetetlen) a Ferencváros új stadionjánál és esetleg nem lenne Istentől elrugaszkodott gondolat, ha a közeljövőben jelentkeznénk mi is a Szuper Kupa megrendezésére.

A szakértők és a futballkedvelők zöme szerint Napoli - Sevilla döntőt kellett volna látnunk, de Maksa Zoltán óta tudjuk, hogy a mérkőzéseket nem papíron, hanem füvön játsszák. Az elődöntőben az ukrán Dnipro ugyan az első meccset csak némi bírói segítséggel hozta x-re, odahaza pedig egyetlen gólocskát szerzett, de ez nem lehet felmentés a campaniai társulat 2 x 90 perces kapu előtti töketlenkedésére, így a száműzött Dnyeper-partiak készülhettek a döntőre. A Sevilla címvédőhöz méltóan szerepelt, az őszi hat csoportmeccsből egyet veszített el, viszont az egyenes kieséses szakaszt hét győzelemmel és egy döntetlennel abszolválta.

De vissza az eseményhez. Napközben az Óvárosban már ezerszám nyüzsögtek a drukkerek, a királyi vár közelében egész napos dzsembori volt. A fő szponzorok kitelepültek, az ismert pénzügyi szolgáltató sátrában a serleggel lehetett fotózkodni, egy rögtönzött ministadionban kölyökcsapatok rúgták a bőrt, a neves gumigyártó pedig olyan fejfedőket (parókákat) osztogatott, amivel egycsapásra Einsteinnel keresztezett kelekótya hollanddá válhatott az, akinek erre volt gusztusa. A szponzorok jelenléte egyébként nem volt tolakodó, az embernek nem volt olyan érzése, mintha folyamatosan valami kikerülhetetlen promóció szenvedő alanya lenne. Késő délután az egyre bővülő emberfolyam elindult a stadion felé. A lengyel nemzeti színekkel ékesített aréna az EB-re épült, a Visztula partján, egy híd lábánál fekszik, két főútvonal, több villamos- és buszjárat metszéspontjában, tehát a megközelítés igencsak egyszerű. A beléptetés simább már nem is lehetett volna. A biztonságiak első sorfala csak azt ellenőrizte, hogy a delikvensnél van-e valamilyen azonosításra alkalmas irat, illetve hogy a feltételezett rendbontó rendelkezik-e jeggyel. Ezeket azonban nem bámulták hosszasan, mindössze a felmutatáshoz ragaszkodtak. A tapizással megbízott második sor is gyorsan végezte a munkáját. A forgókapukat a figyelmes tervezők igencsak méretesre szabták, bár a blogger - Ötvös Csöpi szavaival élve - nem éppen 'cingár, csenevész, madárcsontú' alkat, akár még egy kisiskolás gyermekkel egyszerre is bemehetett volna.  A kapuknál már nem is volt humanoid ellenőrzés, ha a jegy azonosításakor a leolvasó zöldre váltott, már semmilyen akadály nem maradt a vandálkodni vágyó előtt. 

A hatóságok jelenléte alig volt érzékelhető az arénában, a figyelmes szemlélő csak egy-egy kisebb szakasz unottan álldogáló rohamrendőrt fedezhetett fel, pl. a mentőautók bejutására szolgáló alagútban. Az utcán sem voltak sokkal többen, néha demonstratív módon (de azért óvatosan) átkocogott egy-egy lovas járőr a tömegen, de az állomány jelentős része inkább csak a közúti forgalom irányításában serénykedett. A két tábor a stadion két ellentétes végében kapott helyet, a többi nézőtől egy erősen jelképes, 4-5 széknyi üres sávval és egy-egy sornyi biztonságival választották el őket. A többi szektorban teljesen összekeveredve foglaltak helyet a spanyol és ukrán drukkerek, illetve a "semleges" nézők. A security mértéktartására jellemző, hogy az ukránok vezető góljánál begyújtott görögtüzek használóit meg sem kísérelték kiemelni a tömegből, pedig nem is lett volna komoly feladat, mindössze pár méterre álltak tőlük.

A hangulatra nem lehetett panasz, mindkét tábor (nagyjából 8-8000 fő) kitett magáért, közben a pályán küzdő 22 fiatalember gondoskodott róla, hogy az első perctől az utolsóig izgalmas és színvonalas legyen az összecsapás. A végén győzött a - valóban - jobb csapat, de az ezerszer elkoptatott közhely most igaz volt: a vesztesnek semmi szégyenkeznivalója nincs, a maguk részéről mindent megtettek.

Kiszolgálás: a stewardok készségesek, udvariasak voltak, felesleges izmozással, buflák háromajtós szekrényekkel nem találkoztam. Sok büfé és bennük szép számú kiszolgáló személyzet várta az éhező-szomjazó ezreket. Féktelen mohóságomban próbát tettem a nagyobbik hot-doggal és nem kellett csalódnom. 5 euróért a szabványos rendőrségi gumibot hosszával vetekedő (ám annál jóval ízletesebb) húsárut kaptam, a hozzá illő méretű kifliben, az árban egy szerényebb vödörnyi üdítő is benne foglaltatott. A többi enni-innivaló ára is - az esemény rangjához képest végképp - szolidnak volt mondható. 

A lefújás után a mámoros andalúziaiak hosszan ünnepelték csapatukat, ami a semleges futballkedvelőnek is mindig vidám látvány. Így már jócskán benne jártunk az éjszakában, amikor távozásra szántam el magam. A kifelé sétálás során egyik biztonsági sem siettetett, ellentétben a Magyar Kupa elhódítása után tapasztaltakkal. A "mi döntőnk" záróakkordjaként ugyanis a marcona, fekete ruhás MLSZ-zsoldos nyersen odavetett "Lehet menni!" felszólítását ugyanis elég nehezen értelmezhettem a - lassan csöpögősre váltó - eső jelentette akadály elhárulásának bejelentéseként, sokkal inkább a "miért nem húzol már kifelé innét?" szinonimájaként hangzott.

Összefoglalva: a város és a stadion egyaránt méltó házigazda volt, a mérkőzés és a "körítés" pedig egyaránt megfelelt a családos, a vérmesebb, a hétköznapi, egyszóval az összes szurkolónak. Apróság, de talán ez is említésre érdemes: az érvényes belépővel rendelkezők a döntő napján 0-24 óráig, illetve másnap délig ingyen vehették igénybe a lengyel főváros tömegközlekedési eszközeit. Hasonló megoldással mi fradisták annó Gelsenkirchenben már találkoztunk, úgy tűnik az EU-ban a szurkolóbarát ötletekre is vonatkozik a szabad mozgás joga.Dante Hicks